A kelta emberáldozat

A fennmaradt dokumentumok szerint, az áldozáshoz többféle halálnemet választottak. A hármas halálnak nevezett szertartás során az áldozatot egy fa ágai közé szorítva megégették, vízbe fojtották, és dárdával vérét vették. Más források szerint megfojtották, megkövezték, majd lándzsára húzták.
Két ír király, Diarmaid mac Cerbhaill és Muirchertach mac Ecra történetében példát is találhatunk a hármas, rituális királygyilkosság egy másik formájára. A két ember égő házból menekült sebesülten, majd végül sörrel telt kádba fúlt.
(Ez a rítus a szakrális királyság szerves része volt. A kelták hite szerint a királytól függött az emberek jóléte, így nem engedhették meg, hogy az uralkodó megöregedjen és legyengüljön, veszélybe sodorva ezzel az egész népet.)

A véráldozatot a gallok Esus isten tiszteletére végezték. A megölt test eséséből, rángásából és a kifolyó vérből jósoltak. Az ellenség fejét a házukra szögezték, a megtisztított koponyákat az isteneknek bemutatott áldozatokhoz használták. Az ellenség feje és agyveleje állt a legnagyobb becsben a kelta harcosok körében, ugyanis úgy tartották, az ember szelleme a fejében lakozik. Az ír Hódítások Könyve által említett varázsüst csak azt a harcost tudta feléleszteni, akinek nem hiányzott a feje vagy az agyveleje.

Az elítélt bűnözők feláldozása nem számított egyedi esetnek akkoriban, többek között a szászok és a rómaiak is alkalmazták. A történetírók hatalmas vesszőből font emberi alakokról írtak, melyek belseje tömve volt az áldozni szánt, megkötözött emberekkel. A monstrumokat meggyújtották, a bűnösöket élve elégették, és (a gall) Taranis istennek áldozták.

A vér és tűzáldozat mellett a víznek is nagy szerepe volt. Teutates-nek, azaz a törzs istenének bemutatott áldozatként ellenségeiket és a bűnözőket vízzel teli hordókba fojtották. (A víz életadó jellege és a királyválasztásban betöltött fontos szerepe mellett a halál és a túlvilág jelképe is volt. Majdnem minden túlvilági helyet a tengeren túlra tett a kelta képzelet, és a mágikus üstök is a halálból való feltámadást (esetleg beavatást) segítették elő. Az ebben megmártott halottak új életre keltek, megtisztultak, bár lélegzetüket elvesztve képtelenek voltak megértetni magukat az élőkkel.)

A fejkultuszban a fej a napimádás szimbóluma, az istenek jelképe volt. (A kelták tisztelték az elemi erőket, ünnepélyes esküt tettek a Napra, Holdra, vízre, levegőre, s az esküszegést keményen megbüntették. A gonosztevők áldozatként való felajánlása a Nap tiszteletére és megtisztulásra is szolgált.)
A druidák az általuk ártónak talált lények, főként bűnözők feláldozásával akarták a pozitív dolgokat elősegíteni. Az állatok égetése talán arra a hitre vezethető vissza, hogy a gonosz boszorkányok és varázslók állattá is át tudnak változni. Hitük szerint ha ezeket a lényeket életben hagyják, megronthatnák a terményeket és a jószágokat és felborítanák az egyensúlyt. Ennek a ritusnak a későbbi, persze erősen politikai indíttatású megnyilvánulásai a középkori boszorkányégetések voltak.
Sok feltételezés született arról, lehetséges-e, hogy a sok, emberáldozatról szóló jelentés druida-ellenes propaganda volt, vagy valóban végeztek a papok ilyen szertartásokat. Julius Ceasarnak minden bizonnyal érdekében állhatott a meghódított nép tudósait rossz színben feltüntetni, ha bebizonyította, hogy hadjáratát egy barbár nép ellen vezette.